Sokszor veszem észre, hogy jóformán végigcsörtetek a napokon, heteken, kipipálom az újabb elvégzett feladatokat. Bevésem a naptárba a soron következőket. Aztán megint eltelt egy hét, hónap, év. Ha sok a dolgom, azt sem tudom pontosan felidézni, mit csináltam az elmúlt héten. De vannak felejthetetlen találkozások – amikor hálás vagyok, hogy a fotózást választottam munkának.
Read More
Ámor nyila
A Keret Alkotó Csoport (KACS) tagjai és ösztöndíjasai a Fogd A Kezem Alapítvány értelmükben akadályozott fiataljaival kiegészülve a szerelemről készítettek inkluzív színházi előadást. A darab amellett, hogy remek, az értelmi sérültekkel szembeni előítéletek feloldását, a saját élmények általi ismeretszerzést szeretné elősegíteni.. Az alábbi képek a próbákon készültek.
Ha a falak mesélni tudnának...
A Nevetnikék Alapítvány szervezésében, önkéntesek keze nyomán 2019. májusában a Pécsi Gyerekklinika egyik ambulanciáján sajátos mesefal született. A vizsgálatokra várakozó gyerekek figyelmének elterelésére a 24 méter hosszú folyosón megelevenedett a mecseki erdők növény- és állatvilága. A tavak tükrében megrezzenő lombok közt rókák, őzek és sünik tevékenykednek, és hívogatják a kicsiket a jópofa és kreatív fa játékok kipróbálására.
Nincs még egy ilyen az országban. Egyedi tevezésű minden figura és minden játék a folyosón, pont ide készültek. 8 hónap tervezés, 10 cég támogatása, 75 liter festék, 250 önkéntes 12 000 munkaórája áll a projekt mögött. A számok mögött pedig emberek. Nagyon sokan, akik 5 hétvégén keresztül jöttek festeni, közülük többen iskolás koruk óta nem fogtak ecsetet a kezükbe. Nevetnikékesek, akik fóliáztak, festéket töltögettek, ecsetet mostak. A három főkolompos, akik hónapokon át terveztek-szerveztek-festettek-faragtak, az utolsó hetekben pedig minden szabad percüket a klinikán töltötték. Hétköznapjaik is színkódolással, kontúrozással, fúrással teltek, késő este néha már szédelegtek a létrán. Kőműves Glória, Paller Péter, Prell Anett minden tudásukat és akaratukat beleadták, és megcsinálták.
Nincs még egy ilyen az országban - mert nincs még egy ilyen csapat az országban.
Sellő doktor bácsi és a kalózok
A PTE Gyermekklinika Oncohaematológiai osztályán csütörtökön számos furcsa szerzet tűnt fel: kalózok, dámák, bohócok, birodalmi rohamosztagosok motoroztak a folyosókon önfeledten. Az orvosok, ápolók, szülők is jelmezt vagy arcfestést öltöttek, hogy az Eurakvilo Alapítvány szervezésében pár órára fánkillatú színes forgataggá változzon az osztály.
Briós
“Nincs két egyforma kenyér. Ahogy nincs két egyforma ember sem. És nincs két egyforma pék sem.”
Megy a hajó a Dunán
"Megy a hajó a Dunán,
Lemaradt a kapitány.
Kiabál, trombitál,
De a hajó meg nem áll"
Képzelet manufaktúra
A műhelyben az egyik ikonikus film zenéjét éppen szláv nyelvű rap váltja mikor belépek, de sem az éles váltás, sem felbukkanásom nem akasztja meg a jókedvű beszélgetést. A világmegváltást sem nélkülöző diskurzus közben a Papír Panír csoport keze között kartonpapír korongok, furcsa szimbólumokkal teli papírlapok, és ízeltlábú ászkahadsereg születik. Valójában meg ennél sokkal több: egy egész világ.
Az alkotók a Zsolnay Fényfesztiválra készültek, ahol Imaginárium programjuk keretében egy kertnyi vágott-ragasztott-kasírozott, névvel (és lélekkel) ellátott lénnyel, kódfejtéssel, optikai és színelméleti feladattal várták a fiatal látogatókat. A ̶z̶ ̶é̶l̶m̶é̶n̶y̶p̶e̶d̶a̶g̶ó̶g̶i̶a̶i̶ ̶f̶o̶g̶l̶a̶l̶k̶o̶z̶á̶s̶ kaland résztvevői a Reneszánsz Kőkertbe lépve maguk mögött hagyták Pécs város-, de még a fényfesztivál zaját is, hogy néhány óra alatt egy sajátos világ nyelvét és szabályait ismerhessék meg. Önálló döntéseket hozva járhatták be a kert számos ösvényét, így nem volt két gyerek, aki pontosan ugyanazt az utat tette volna meg. Az izgalom és a jókedv viszont minden arcról leolvasható volt.
Cápauszonyok a Tettye patakon
Szombaton rendhagyó regattára került sor a pécsi Vince utcában. A hétköznapokon a kövezeten éppen csak csordogáló erecske a Papír Panír csoport szervezésének és a Biokom Nonprofit Kft. közreműködésének hála, mintegy négyszeresére duzzasztva várta a papírhajók flottáit. A nagyjából 100 m hosszú távon időfutamok és akadályversenyek zajlottak, a vízi járműigény kielégítésére pedig hajógyár létesült a patakparti Létrában. A helyszínen készített ladikok és motorcsónakok mellett a Kalóz-kacskakörön az otthonról hozott úszó ̶a̶l̶k̶a̶l̶m̶a̶t̶l̶a̶n̶s̶á̶g̶o̶k̶ alkalmatosságok versenyezhettek. A futamokat matrózok kurjongatása és cápauszonyok csattogása kísérte. Az Erősödő Civil Közösségek által is támogatott I. Vince patak Regattát végül senki sem úszta meg szárazon.
„Abban a két órában, amíg mi ott vagyunk, kevesebb a sírás”
A Nevetnikék Alapítvány a Pécsi Gyermekklinikán ápolt kis betegek szabadidős foglalkozásának megszervezésével, gyógyulásuk elősegítésével foglalkozik. Önkéntesei délutánonként a kórház egy-egy osztályán játékos időtöltéssel vidítják fel a gyerekeket: kézműves, bábos, zenés foglalkozásokat tartanak, társasoznak velük. A vidám délutánokról készítettem fotósorozatot, és Kőműves Glóriával, a program egyik kitalálójával és vezetőjével beszélgettem.
- Mesélj egy kicsit magadról, honnan jössz, mivel foglalkozol?
KG: Gyógypedagógusként dolgozom a szakszolgálatban és korai fejlesztéssel foglalkozom. Fejlesztek 0-3 éveseket, tartok iskolaérettségre való felkészítést óvodásoknak, dolgozom tanulási nehézségekkel küzdő iskolásokkal is. Emellett élménypedagógiai csoportokat vezetek általános iskola felső tagozatában és gimnáziumban. Minél több osztályhoz el szeretném juttatni ezt a programot, ami bizalomról, hatékony együttműködésről, közösségi problémamegoldásról szól.
- A Nevetnikék Alapítvány ötlete hogyan fogalmazódott meg benned? A te fejedből pattant ki?
KG: Kamasz koromban volt egy beteg osztálytársnőm, őt látogatva jártam először a Gyermekklinikán, és megtapasztaltam, hogy milyen dögunalom ott lenni. Persze jó pár évnek el kellett telnie, hogy az akkor érzett tettvágy realizálódjon. Később egy barátommal lehetőséget kaptunk, és bementünk valamiféle programot tartani. Hamar szembesültünk vele, hogy a gyerekek nagyon szeretik, az ott dolgozók is nagyon szeretik, viszont borzasztó kevés a heti egy alkalom. Nagyjából havonta jutottunk el ugyanarra az osztályra, úgyhogy elkezdtünk keresni magunk mellé még embereket, hogy sűrítsük a látogatásokat. Szépen-lassan kibontakozott az önkéntes program. Mindig újabb problémákkal találkoztunk, rájöttünk például, hogy az egyébként nagyon lelkes résztvevőket fel is kellene készíteni. Egy-két év alatt bontakozott ki az a rendszer, ami most is működik. 2008-ban kezdtük, idén már 10 évesek leszünk.
- Hogy működik a rendszer? Ki lehet nevettető?
KG: Bárki jelentkezhet önkéntesnek, aki a 18. életévét betöltötte. Első körben részt vesz egy interjún és egy rövid tájékoztatáson, majd három alkalommal hospitálnia kell. Ekkor megnézheti hogyan dolgoznak a többiek. A hospitálások után sor kerül egy alapképzésre, ahol a jelentkező megtanul egyszerűbb játékokat, foglalkozásformákat, hogy a klinikán 0 és 18 év között előforduló gyerekek mindegyikével tudjon mit kezdeni. Ezt követi egy általa tartott bemutató foglalkozás, itt kipróbálja magát élesben, és csak ezután hozunk végleges döntést, hogy bekerül-e a csapatba. A jelentkezők nagyjából fele kerül be, de aki megszereti, az általában átlag három évig önkénteskedik, legalább hetente egy alkalommal.
- Mit gondolsz, mi motiválja az önkénteseket, hogy hétről-hétre, rendszeresen áldozzanak erre az idejükből?
KG: Ami talán a legfontosabb húzóerő, hogy nagyon jó érzés megtapasztalni, amikor bemész egy kórházba, ott fekszik egy gyerek – aki akkor is ott fekszik, ha az állapota egyébként ezt nem indokolja, de pusztán az, hogy kórházban van, és mondjuk vizsgálatra vár kelt egy feszültséget benne – és sikerül ezt a gyereket átlendíteni és bevonni a játékba, egy picit feldobni. Egy másik nagyon fontos dolog, és ebben a mi programunk talán egyedi, hogy van fejlődési lehetőség. Azért is maradnak benn az önkéntesek sokáig a programban, mert folyamatosan vannak képzések, van szupervízió, tehát nincsenek magukra hagyva. A foglalkozásokat is mindig ketten tartják. Bár nagyon sokféle helyről jönnek (egyetemistától nyugdíjasig terjed a paletta), egy közösség tagjai.
- Hogyan éritek el, találjátok meg a segíteni vágyókat?
KG: Úgy kezdtem a „toborzást”, hogy végiglátogattam egyetemi szakokat, mindenhol kértem öt percet, hogy elmondhassam miről van szó. Így kialakult egy 30-40 fős bázis, azóta pedig leginkább szájról-szájra terjed a hírünk, illetve megtalálnak a facebookon, és néha vannak média megjelenések is. Szerencse, hogy sokan hallanak rólunk, mert egyébként napközben mindannyian dolgozunk, a szabadidőnkben pedig inkább a gyerekekkel foglalkozunk, nem a marketinggel. Egyszer volt egy teljesen spontán gerilla-kampányunk: pénteken leesett a hó, felhívtam két önkéntest, és másnap kartonból kivágott sablonokkal nekivágtunk a városnak, ételszínezőkkel fújtuk fel a hóra a honlapunk címét. Már az élményért megérte. Idén kint leszünk a Zsolnay-piknik fesztiválon, reméljük, hogy ott is érdeklődéssel fogadnak majd minket a látogatók.
- A fotózás során többször láttam, hogy az eleinte passzív, enervált gyerekek a foglalkozás végére kivirulnak, és alig akarnak elengedni titeket. A szülőktől is kaptok visszajelzéseket?
KG: A kórházban voltak olyan pillanatok, amik nagyon emlékezetesek maradtak. Például az ambulancián volt szülő, aki az ellátás után is leültette hozzánk a gyerekét, hogy ne a kezelés riadalmával, hanem a nevetés élményével távozzon onnan. Számomra önmagában az is nagyon jó visszacsatolás, hogy egy-egy szülő ott meri hagyni nekünk a gyerekét, és addig például elmegy egyet sétálni, inni egy kávét, mert tudja, hogy nálunk jó kezekben van. A facebookon is írnak köszönő üzenetet – ezt mindig továbbítom azoknak, akik a foglalkozást tartották.
- Voltak holtpontok az alapítvány működésében? Volt olyan időszak, amikor nem voltál biztos benne, hogy fenn tudtok maradni?
KG: 10 éves a program, az alapítványi hátteret pedig 5 éve hoztuk létre, hogy lehessen mögötte anyagi támogatás is. Bele kellett fektetni néhány évet, hogy megjöjjön az eredmény. Voltak olyan periódusok, amikor a létszám lecsökkent, és nagyon egyedül éreztem magam. Az is egy holtpont volt, amikor anyukám megbetegedett. Fizikálisan, és lelkileg sem tudtam annyi időt fordítani az alapítványra, mint korábban. Voltak ketten az önkéntesek között, akik első szóra beugrottak, és fél évig a segítségem nélkül is elvitték az egész szervezést a hátukon. Szerencsére mindig vannak, akik hajlandóak heti pár óránál több időt is belefektetni. Jelenleg is van három olyan társam, akik a frissen jelentkezők képzését viszik a hátukon ingyen és bérmentve. Felajánlottam, hogy megpróbálok valamit kispórolni nekik ezért. Amikor kategorikusan visszautasították, akkor éreztem először, hogy ez a program nem fog összedőlni nélkülem sem, mert bár az én „gyermekem”, vannak még olyan emberek, akiknek ugyanolyan fontos.
- Amikor találkoztam a programmal, engem az fogott meg benne először, hogy a működésetekhez nagy vonalakban nem kell más, mint a résztvevők lelkesedése és befektetett energiája. Miből tartja fenn magát a szervezet? Hogyan lehet támogatni titeket?
KG: Ahhoz képest, hogy milyen nagyra tud duzzadni a program - optimális esetben minden osztályon napi rendszerességgel jelen tudunk lenni - kevés költséggel működünk. Van persze a koordinátori bére, könyvelői díj, be kell szerezni vagy időnként pótolni kell a játékokat, eszközöket. A kézműveskedéshez alapanyagok kellenek, a bűvész előadásoknak is van díja. Eddig ezeket pályázatokból finanszíroztuk, de ez ugye elég bizonytalan. Tudjuk gyűjteni az adó 1%-okat is. Azt szeretném, ha lenne egy olyan támogatói bázisunk, ami ha csak kisebb összegekkel is, de havi rendszerességgel tudna minket segíteni. Nálunk a támogatók is tagok, aki az e-mail címét megadja, naprakész lehet abban, hogy éppen mit csinálunk, mire megy a pénze. A véleményüket is ki szoktuk kérni. A mai világban pláne fontos az embereknek, hogy egy olyan szervezetet támogassanak, ami él, és aminek a részesei tudnak lenni. Nálunk a közösség – tehát az önkéntesek és támogatók - formálják az egész programot.
- Ti is nyertesei vagytok az Erősödő Civil Közösségek pályázati programjának. Mire fordítjátok a támogatást?
KG: A koordinálás alsó hangon napi 6-8 óra, ez nem várható el senkitől szívességből, erre kértem most a támogatást. Már egy pár éve tavaszonként szánunk egy napot arra, hogy végigjárjuk az összes osztályt, és ha csak jelképesen is, de megköszönjük az ott dolgozóknak a sok segítséget, hogy nagyon-nagyon támogatóan állnak hozzánk. Mivel mindenkinek munkahelye van, erre szabadságot kell kivenni, és ez csak egy apróság. A jelentkezők, a hospitálók koordinálása, felkészítése viszont nagy feladat. Többen jelentkeznek például, mint akikkel egyszerre tudunk foglalkozni, így időnként sokat kell várniuk. Erre fog menni a pénzt, hogy legyen valaki, aki teljes állásban el tudja látni az ilyen feladatokat.
- Milyen tervei vannak az alapítványnak a közeli és távoli jövőt tekintve? Merre szeretnétek fejlődni?
KG: Egy éven belül fel szeretnénk duzzasztani kicsit a létszámot. Jó lenne, ha a gyerekeknek nem kellene sokat várni ránk, ha ugyanarra az osztályra hetente négyszer-ötször is eljutnánk. Egy másik terv a mesefal-festő programunkhoz kapcsolódik: három osztályt már kifestettünk, az ambulancia lenne a következő. Sok szervezet beleesik abba a csapdába, hogy a működése túlzottan egy személyhez, vagy személyekhez kötődik. Azt szeretném elérni, hogy tudjon annyira stabilizálódni a program, hogy ha kilépek mögüle, akkor is ezen a színvonalon működjön. Ha Pécsett már igazán biztos lábakon áll, akkor el tudnám képzelni, hogy más megyékben, más kórházakban is elindítsuk. Ez egy jó távlati cél.
- Hogy látod, ha az általános passzivitást leküzdve mindenki csak heti pár órát áldozna az idejéből arra, ami szerinte fontos, és amiben ő tud tenni, lehetne nagyságrendi változást elérni a mindennapjainkban?
KG: Abszolút. Például nálunk senki sem depressziós. Ha nem is úgy érkezik meg, de előbb-utóbb átragad rá a mosoly és a lelkesedés. Ez a közösség egy szemléletet is ad, mégpedig, hogy a megoldást kell keresni. Lehetne siránkozni a gyerekklinika helyzetén, természetesen itt is vannak problémák, amik állami szinten nincsenek megoldva, de van, amit mi magunk is megtehetünk - például ezzel az önkéntes programmal. Volt olyan, hogy drasztikusan lecsökkent a nővérek száma, és furcsán is éreztem magam, elgondolkodtam, hogy ilyen helyzetben ránk vajon mennyire van szükség. Azt a választ kaptam az orvosoktól, hogy annál inkább. Mert abban a két órában, amíg mi ott vagyunk, kevesebb a sírás, kevesebbszer kérnek a gyerekek gyógyszert, és a nővérek is be tudják hozni az adminisztratív lemaradást.
http://www.nevetnikek.hu/
Napfényes, rétesillatú hétvége
Április utolsó szombatján a Tájházak Napja alkalmából Szaporcán jártam. A Cifraháznál helyi asszonyok készítették a finomabbnál finomabb réteseket, amelyek az önkéntesek közreműködésével épített kemencében sültek aranybarnára. Az ormánsági pajta hűsében a pörkölt és a túrós, pálinkás mazsolás, meggyes, almás, mákos rétesek mellett jóízű beszélgetésekkel is vendégül láttak.
TakerOne és az óriás graffiti
Nagyon-nagy graffiti készült Pécsett, a Corso Hotel falán. A projekt a Magyar Kétfarkú Kutya Párt Rózsa Sándor I. Népi Kampánytékozló Alapja (RÓSÁNÉKATÉKA) keretében valósult meg, április 24-én avatta fel a párt. Hatalmas a falfelület, az azt festő TakerOne át is megy az út túloldaldalára, hogy egészében nézhessen rá művére. Laikus szemmel elképesztően jól néz ki, ő viszont nem elégedett, versenyt kellett futnia a szorító határidővel, szívesen dolgozott volna még a részleteken. A tapasztalt graffitisnek ez volt az eddigi legnagyobb fala, körülbelül 400 m2. A viccpárt rábízta a témaválasztást, végül egy cuki kutyás terv mellett döntött, ahol a két farok is helyet kapott. Összesen hat napja volt rá, hogy létrehozza a fotorealisztikus művet a hotel tűzfalán, ki is fejtette, hogy: „ez így elég szívás”.
A kevés idő és a festék gyors fogyása miatti aggodalmat leszámítva persze élvezte a kihívást, és bízik benne, hogy a pécsieknek tetszik a végeredmény, amiért reggeltől-estig mászta az emeleteket összekötő létrákat, és időnként az ebédet is kihagyva sorra ürítette a festékes tubusokat. Polgári foglalkozása szerint big data/advanced analyitcs engineer (így röviden), egy svájci cégnél dolgozik. Hogy jön össze az IT és a graffiti? „Ezt már az állásinterjún is kérdezték tőlem. Bár szeretnék olyan szintre eljutni, hogy csak azt festhessem, amit szeretnék, és meg is éljek belőle, nem biztos, hogy feladnám a munkám, amit szeretek, és ami egy más jellegű kihívás. Van egy jó agyam, amit szeretnék használni”, mondja.
2001 környékén kezdett graffitivel foglalkozni, először csak a lakótelepen firkálgatta a nevét, a netes chatszobában megismert haverokkal illegálisan dolgoztak. „Jópofa volt, utólag sem cserélném el a kezdeteket.” Ez egy kissé magányos műfaj, a graffitivel komolyabban foglalkozók itthon névről ismerik egymást. Ahogy a mondás is tartja: „Szerettem a graffitit, amíg nem találkoztam más graffitisekkel”. Persze vannak szervezett programok, például április végén Filatorigátnál ötvenen fognak két napig festeni. „Az a szörnyű ezeknél, hogy mindig hip-hop zene szól”.
2005-ben készítette el első fotorelisztikus rajzát saját szobája falára. Bár pontosan nem tartja számon hány műve van, de nagyjából 120-ra rúghat a számuk. Közülük többet külföldön alkotott, például az USA-ban, az Egyesült Királyságban vagy Új-Zélandon. Májusban pedig egy spanyol fesztiválon fog festeni - terve a 400 fős falu rendezvényén 282 nemzetközi pályázó közül nyert egy falat. Ez egy jó visszajelzés arra, hogy halad a megálmodott úton.
Más művészeti ágban nem alkot. „Nagyon fontos számomra a street artnak a street része, szeretek kint lenni. Az is jó érzés, hogy az emberek általában segítőkészek, sőt, sokan maguk is hozzá szeretnének tenni valamit a folyamathoz.” Például a hotel is befogadta, ezzel is megkönnyítve a munkát. Mostanában legszívesebben portrékat fest (Bud Spencert, Steve Jobsot, Palvin Barbit, Marina Diamandist is megörökítette már), mert az aprólékosabb munka, nagyobb szakmai megmérettetés, és nagyobb élvezet is számára. Megrendelésre is dolgozik, eleinte mindenféle megbízást elfogadott, de most már igyekszik tartani magát hozzá, hogy legalább minimálisan érdekelje a dolog. „Érdemes olyan munkát kérni egy művésztől, ami számára is fontos és érdekes, hiszen akkor tudja a legjobb formáját hozni.”
Ez a mostani feladat is olyan volt, amiből lehetett profitálni szakmailag. A vázlat pontos falra vitelét számítógépen tervezte meg, az első munkanap a terepen pedig a felskicceléssel telt. „Nem ugyanaz, mint egy A4-es lap, de vannak átvihető okosságok. A referencia vonalak felvitele után az egész egy nagy színező füzetre hasonlít.” Nagyjából 200 tubus festék fedi a kutyabarát hotel falát és ellenpontozza a mellette nyolc éve félbehagyott építkezés nyomait.
TakerOne művei itt tekinthetőek meg: https://www.facebook.com/takeronegraffiti/
A tér alatt
A Pécsi Kulturális Központ szervezésében március 7-én pincebejárásra került sor a pécsi Széchenyi tér alatt. A négy időpontra (március 7, 14, 21, 28) tervezett program nagy érdeklődésre talált a pécsiek körében, gyakorlatilag a februári meghirdetés első óráiban betelt a létszám. Első alkalommal 20 fő barangolhatta be a 80-as években kialakított, PÉTÁV üzemeltette járatokat Gábor Olivér régész, és a távfűtő vállalat két alagútmestere vezetésével. A séta a Művészetek és Irodalom házából indult, és a nagyobb hőigényű középületek ellátására kialakított vezetékek mentén folyt. A 40 perces program keretében a város alatt húzódó város történeti hátteréről, a középkori pincékről, és a több szintes alagútrendszer jelenlegi állapotáról is információkkal gazdagodhattak a látogatók. A tervek szerint hamarosan nem csak 80 fő, hanem jóval szélesebb kör ismerheti majd meg ezeket az alagutakat rendszeres túrák keretében.
Bende születése
Alexandros keresztelése
Júliusban kis barátom, Alexandros keresztelőjét fotózhattam Görögországban. Mivel korábban Athénban már láttam egy esküvővel egybekötött keresztelést, nagy vonalakban tudtam mire számítsak: hosszú, ugyanakkor pörgős szertartásra, a ceremónia alatt is mászkáló és beszélgető (néha útban lévő) rokonokra, síró főszereplőre. Egyikben sem volt hiba. Én viszont nagyon másként éltem meg, mint a négy éve látott, akkor káosz-élményt nyújtó eseményt. Részben azért, mert ezúttal nem idegen bámészkodóként, hanem aktív résztvevőként lehettem részese a barátaim életében igen fontos mozzanatnak. Mert számomra is ismerősek voltak az Alexnak szóló “titkos” fejbiccentések és játékok, osztozni tudtam a szülők feszültségében és mosolyaiban. Bár a tortúra közben nagyon sajnáltam síró kis barátomat, valahogy sokkal jobban át tudtam érezni, hogy ez itt most nagy dolog. Nem a puccos (és jó meleg :-) ) keresztelőruha, a videós fél templomot bevilágító reflektorai, vagy a szertartást követő pazar lakoma miatt. Inkább azért, mert összegyűlt a család görög és magyar fele, sokszor közös nyelv, közös pont nélkül, de egymásra nyitottan ünnepelték Alexandrost. A figyelem miatt, amellyel unokatesók és kereszttesók fordultak az új kis rokon felé. Nagy dolog, mert barátaim élete néhány hónap alatt felfoghatatlanul megváltozott. Jó volt ott lenni, és velük ünnepelni.
Egy délután a pásztorral
